Segítség! Kamasz lett a gyerekem! 1. rész

A gyermeknevelés során a kamaszkor bölcs kezelése a szülőnek az egyik legnagyobb kihívás. A tizenévesekkel ilyenkor megfordul a világ, és lázadnak minden hagyományos érték ellen. Igaz-e az állítás: „ezt a világmegváltó időszakot csak túlélni lehet”? Vagy mi, szülők is tehetünk valamit annak érdekében, hogy minél zökkenőmentesebben teljék a „vajúdási folyamat”, míg a serdülőből érett, felelős személyiség válik? Dr. Kardos Klára klinikai szakpszichológussal beszélgetünk.

 

„Kisgyerek kis gond, nagy gyerek nagy gond” – tartja a szállóigévé vált kollektív bölcselet, amivel a kamaszkor kezdetéig nem nagyon tud mit kezdeni a szülő. De ahogybeköszönt, azt kérdezzük: mikor lesz már ennek vége? Meddig tart a kamaszkor, és melyek a legkritikusabb időszakai?

Mondhatni, ma már eléggé elhúzódik a kamaszkor, de mégsem lehet mereven szakaszokra osztani. Jóval korábban kezdődik, mint néhány évtizede, és amiatt, hogy sokkal később válnak önállóvá a gyerekek, a felső határa is kitolódik. Így aztán vannak tízéves és húszéves kamaszok is, pedig egy húszéves a társadalom szemében már felnőttnek számít. De találkozhatunk olyan harmincévesekkel is, akik még mindig gyerekszerepben élnek.

Mi az oka ennek?

A megváltozott iskolarendszer is arra motiválja a gyerekeket, hogy minél később váljanak önállóvá. Biológiailag nagyon korán, szociológiai szempontból pedig nagyon későn válnak éretté. A másik ok, hogy a legtöbb szülő nagyon nehezen engedi leválni a családról a gyermekét, különösen az anyáknak megy ez nehezen. De egyre több fiatalnál láthatjuk, hogy nem szeretne az életben felelősséget vállalni, mondjuk egy családról vagy önmagáról gondoskodni, és kedvezőbb számára, hogy úgymond „mamapanzióban” éljen, „all inclusive”, teljes ellátással. Ha csak az elit réteg gyerekeit nézzük, nagy fokú ellentmondás, hogy szinte harmincéves korukig tanulnak, de még egyetlen percet sem dolgoztak. Van mondjuk már három diplomájuk, nyelvvizsgájuk, esetleg PhD-juk, és úgy élnek otthon, mint egy igazi serdülő. De mit mondunk mi szülők a gyereknek? Neked nincs semmi más dolgod, csak tanulj.

A kamaszkor – amin most a tinédzserkort értem – a legtöbb családban viharos időszak. Testi és lelki értelemben is, egy új ember, különálló személyiség formálódásának szakasza ez, mikor a kamasz szinte minden tekintetben megkérdőjelezi szülei, családja, környezete értékrendjét. Ugyanakkor az önértékelési problémák kialakulásának is melegágya ez az időszak, hiszen a személyiségük ilyenkor sokkal labilisabb, érzékenyebb. Milyen praktikákkal élheti túl a szülő ezt az időszakot, illetve mivel segítheti a gyerek személyiségének érését?

Hozzátenném, nem csak a szülőnek, a kamasznak sem egyszerű ez az időszak. A kamaszokra jellemző az önértékelés hiánya. A testük, személyiségük hirtelen, gyors érési folyamaton megy át, amivel nekik sem könnyű azonosulni. A felnőttre jellemző testalkat mögött a tinédzserkor elején általában egy kisgyermek személyisége húzódik, ami felnőttet megillető jogokat követel magának. Nem könnyű a szülőnek a helyes egyensúlyt megtalálni, hogy gyermeke szeretve, biztonságban érezze magát, ugyanakkor az elvárásokat is teljesítse. Az egyik véglet, amikor a szülők a gyerek hibáit nagyon felerősítik, túlhangsúlyozzák és negatív kritikával próbálják motiválni a gyermeküket. Például: „Ha nem tanulsz, csak egy utcaseprő lesz belőled, nem fogod vinni semmire!” Ez semmilyen korú gyereknél nem vezet eredményre, de a kamaszoknál a legkevésbé. Egy kamaszgyerek amúgy is tele van bizonytalanságokkal önmagát illetően. Szörnyű, amikor a gyerek folyton azt érzi, hogy bizonyítnia kell a szülő szeretetéért. Sokkal inkább a pozitív oldalát megragadva, számára bizalmat szavazva tudná ösztönözni a szülő. Ilyenkor érdemes arra figyelniük, mi az, amiben a gyerekük jó. Nincs olyan gyerek, akinek ne lenne valami pozitív tulajdonsága, vagy ne emelkedne ki valamiben az átlagból. Ebben nyújtson a szülő támogatást. De ne essen túlzásokba se. Igazából akkor tud egy szülő segítséget nyújtani, ha reálisan ítéli meg a gyermekét. Ne dicsérgesse agyon, ne akarja irreális dolgokkal megnyerni a szeretetét, például ne mondja azt a 96 kilós gyerekének, hogy manökenalkat, mert ez úgyis visszafelé fog elsülni. A gyerek ezt azért úgy is tudja, tehát elveszíti a hitét a szülőben. Egy másik véglet, amikor a szülő kényezteti a gyerekét. Ebben az esetben a fiatal még kisebb nehézségekkel sem szembesül, mert a szülők „négy sávon söprik előtte az utat”, ezért a gyerek azt képzeli magáról, hogy mindenható. Ezek a gyermekek, amikor a keserű valósággal szembesülnek –mivel addig nem szembesülnek konfliktusokat leküzdő stratégiákkal –, igen gyakran összeomlanak. Irreálisan intenzíven reagálnak egy-egy apró, hétköznapi nehézségre, ami más gyerek számára nem okozna különösebb problémát.

De a legeslegsúlyosabb problémákat az elhanyagolás okozza, amikor a kamaszgyerek magára marad. Ezen nem az anyagi elhanyagolás értendő, hanem az érzelmi távollét, a szülői törődés, a személyes jelenlét hiánya.

A kamaszok azonban nem mindig hagyják, hogy törődjenek velük. Sőt panaszolják a szülők, hogy a gyereküket kifejezetten zavarja a törődésük.

Ez nagyon érdekes. Előfordul, hogy a tinédzser kiküldi az anyját a szobájából, és nem akar semmit megosztani vele, de mégis nagyon fontos neki, hogy jelen legyen az életében, és amikor szüksége van a támogatására, elérhető legyen. Csak nem úgy akarja, és nem akkor akarja, ahogy a szülő. Azt is elhanyagolásnak nevezem, ha a gyerek a szülői jelenlét helyett esetleg pénzben kapja meg a törődést. Találkoztam olyan gyerekkel, aki heti 50 ezer forint zsebpénzt kapott. Semmi realitásérzék nem alakult ki benne, ami szintén nagyon sok problémát okozott. Nem vitatom, hogy nehéz eligazodni ilyenkor a gyereken, de ne essen kétségbe a szülő. Ha egy gyerek megkapta a családban kiskorától a szeretetet és a törődést, akkor lehet, hogy kamaszkorában átmenetileg nagyon bolondnak tűnik; lehet, úgy érzik a szülők, hogy olyan értékrendet képvisel, amihez nekik a világon semmi közük nincsen, de azért ez előbb-utóbb lezajlik, és a családból hozott minták mindennél erősebben érvényesülnek. A mi mintánk sokkal erősebb, mint annak a kortárs csoport a hatása. Amikor tizenévesek voltunk, mindannyian megfogadtuk, hogy soha nem akarunk olyanok lenni, mint az anyánk. És amikor szülővé válunk, mégiscsak ő szólal meg belőlünk.

Miért olyan erős kamaszkorban a csoporthatás?

A serdülő számára nagyon fontos, hogy elfogadják a kortársai. Ez az énkeresés része. Mindennél fontosabbá válik, hogy a többiek pozitívan ítéljék meg, ezért megpróbál alkalmazkodni egy bizonyos csoport, mondjuk egy osztályközösség elvárásaihoz, szokásaihoz. Viszont a kortárs kapcsolatoknak pozitív hatásuk is lehet, ebben benne van mindkét lehetőség.

A serdülőkor sajátja a düh, a harag. Hogyan birkózzon meg a szülő a gyereke haragjával?

Én nem haragnak nevezném. Inkább azt látom, hogy az indulatok sokkal intenzívebben jelennek meg, és ezt kifejezésre is juttatják. A konfliktusok zöme az indulatos beszédből adódik. A kamaszgyerek a csomagoláshoz nem igazán ért. Amit érez, azt ösztönösen és azonnal, abban a formában nyilvánítja ki, ahogy első gondolatként átvillan az agyán. Ez nagyon gyakran sértő, bántó a szülő számára, csalódottságot okoz. Főleg azért, mert ezek a megállapítások gyakran a szülőre vonatkozó kritikai megjegyzések, amelyek – tegyük hozzá – sokszor jogosak. Sajnos nem tudják a kritikájukat úgy megfogalmazni, hogy annak pozitív hatása legyen.

Úgy vélem, a tiszteletre nevelés alapvető, mindenkitől, még a kamasztól is elvárható. Aki nem tanulja meg gyerekkorában a tiszteletet, később keresztül fog gázolni másokon.

Most is csak a szülői mintát hangsúlyoznám. Akinek kisebb korában megtanították, hogy tisztelettel viselkedjen mások iránt, annál nem lesz baj. Meglehet, egy kicsit szemtelenebb lesz a kamaszkorban, és lesznek olyan megnyilvánulásai, amelyek korábban nem voltak jellemzőek rá mondjuk, nem tudja magát olyan illedelmes formában kifejezni, ahogy azt elvárnánk tőle , de később megtanulja majd az érzéseit, az indulatait megfelelően kommunikálni. A kamaszokra jellemző, hogy az igazságérzetük határtalan. Úgy érzik, azonnal kifejezésre kell juttatniuk, ha valami igazságtalanságot vélnek felfedezni, és ez rendkívül kellemetlen helyzeteket tud teremteni.

Egyre inkább kezdi a magyar társadalom is magáévá tenni a helyes kommunikáció fontosságát, aminek segítségével a reménytelennek látszó esetek is jó fordulatot vehetnek.

A szülőknek tudomásul kell venniük, hogy a leghatásosabb pedagógia a mintakövetésen nyugszik. A legjobb, ha a családban a kommunikáció nyílt és direkt módon történik, vagyis azt mondom, amit gondolok, és annak mondom, akinek szánom. Például gyakori kommunikációs probléma, hogy azt mondják: „Valaki vigye ki a szemetet!”, vagy: „El kéne már pakolni!” A nem egyértelmű beszéd előbb-utóbb konfliktushoz vezet. Vagy amikor tények helyett az érzelmekre alapozva, feltételezésekre építve fogalmazzuk meg az állításainkat.

Hogyan kezelje a szülő a kamaszok szabadságvágyát, hogy a legkevésbé sérüljön a kapcsolatuk?

Itt is többféle véglettel szoktam találkozni. Az egyik, amikor valaki este elengedi a gyerekét szórakozni, és még reggel sem jut eszébe utánanézni, hogy miért nem jött haza. A másik véglet, ha elmegy otthonról a gyerek, de a harmadik csörgésre nem veszi fel a telefont, már a rendőrséghez akar fordulni, hogy mi történhetett a gyerekével. Néha olyan mértékben korlátozzák a gyerek mozgásterét, hogy tulajdonképpen megakadályozzák, hogy kortárs kapcsolatokat ki tudjon alakítani. Ezek a gyerekek felnőttként képtelenek lesznek a beilleszkedésre, önállótlanok lesznek. Tehát nagyon széles sávban mozog, hogyan viszonyulnak a szülők a gyerek szabadságvágyához. Kamaszkorban az egyik sarkalatos probléma az szokott lenni, hogy mikorra kellene hazajönni, ha szórakozni megy a barátaival. Vannak gyerekek, akiket el lehet engedni, mert abszolút megbízhatók, tartják magukat a megbeszélt időponthoz. De ez a megbízhatóság nem a kamaszkorban kezdődött, hanem már a kisgyermekkorban. Kamaszkorra csak beérett. Ha egy gyereket kisebb korában nem megfelelően neveltek, később csak nagy küzdelmek és tengernyi konfliktus árán történhet némi változás. Egyébként, ha egy családban biztonságban érzi magát a gyerek, mert határok vannak, a szabályokat a szülők és a gyerekek is betartják, valószínűleg túlzott kilengések nem fognak előfordulni. Látszólag úgy tűnik, borzasztóan nagy a serdülők szabadságvágya, de ez nem mindig van így, mert nagyon sokszor óvodás kisgyerekekként viselkednek, és nagyon is igénylik a szülő támogatását. Csak észrevétlenül, a háttérből tegye, úgy, hogy ez ne legyen ciki számára, mert úgy gondolják, ezzel nevetségessé válnak. Az egyik oldalon el akarnak menni reggel hatig bulizni, a másik oldalon pedig alapvető, hétköznapi dolgot nem mernek egyedül elintézni. De gondoljunk bele, mi is azt mondjuk neki, te már nagy vagy, ezt meg tudod tenni, ezt tőled elvárom, és a másik pillanatban azt mondjuk: ez még nem neked való. A gyerek ilyenkor úgy gondolja, a felnőttkor minden kellemes élményétől meg akarjuk őt fosztani: nem fogyaszthat alkoholt, drogot, elvárjuk, hogy ne éljen szexuális életet, ugyanakkor rákényszerítjük egy unalmas, számára egyáltalán nem érdekfeszítő tanulásra. Amikor leginkább a kortárs kapcsolatokra vágyik, a nőiesség vagy a férfiasság nyiladozik benne, neki naphosszat elméleti tárgyakat kell magába tömnie.

Csokorba lehetne szedni a leggyakoribb nevelési hibákat?

Amikről már szóltunk: az elhanyagolás, a túlzott aggodalmaskodás és a túlzott korlátozás. De az is hiba, ha a szülők meg akarják határozni a gyerek egész életét. Úgy mondják, az ő érdekében sínre akarják állítani az életét. Pályát választanak helyette, a képességeit, az érdeklődési körét figyelmen kívül hagyva, vagy nagyon korán lezárják előtte a választási lehetőségeket az életében. A kamaszkorban meg tudják már fogalmazni a gyerekek, hogy a szülőknek milyen kóros elvárásaik vannak velük kapcsolatban. Megérzik, ha azt várják el tőlük, hogy valósítsák meg azt az álmot, amit nekik nem sikerült megvalósítaniuk. A szülői szerepet nem nehéz túlaggódni, mert könnyebb a göröngyösebb utat választani a mai generációnak. De emlékezzen vissza minden szülő a maga ifjúságára, nem csinált ő is hasonló dolgokat annak idején? Mégis, rendes felnőtt lett belőle. Ne féljünk előre attól, hogy gyerekünk elköveti mindazokat a hibákat, amelyeket mi elkövettünk. Bár a legjobb lenne mindent megtenni ennek megakadályozása érdekében, mégsem spórolhatjuk meg minden esetben gyerekünktől a felnőttkorhoz vezető tanulási folyamatot.

Szász Ágnes

 

Comments are closed.

Read more:
Megőrizhető-e a szerelem a házasságban? I. A bizalmas, meghitt kapcsolat titka

Lehetséges-e, hogy évtizedeken keresztül lobogó szerelemmel szeresse egymást két ember? Vajon képesek vagyunk-e tartósan erre az intenzív érzésre? Míg millióknál magától értetődőnek, természetesnek és tartósnak …

Close